Herendi Porcelán
Egy kisvárosban Nyugat-Magyarországon, Herenden, 1826-ban Stingl Vince alapított "Porczellán Fabrikát". Hosszas kísérletezések után - kőedényt és porcelánt egyaránt remélt előállítani -, ám tőke hiányában a tatai származású Fischer Mórral társult. 1839-ben Fischer megszerezte, majd igen gyorsan felvirágoztatta a gyárat.
Fischert már a gyár vásárlásánál magas helyekről támogatták, sőt az 1842-es Első Magyar Iparműkiállításról írt jelentésében Kossuth Lajos "a honi műipar örvendetes fejleményének díszes jeleiként" üdvözli a Herendi porcelánok bemutatását. Már ebben az esztendőben, 1842-ben elnyeri a "császári, királyi kiváltságos porcelángyár" címet. Ám hamarosan baj zúdul a gyárra: 1843 márciusában - gyújtogatás okozta - nagy tűzvész pusztít. Ennek ellenére az 1843-as országos kiállításon Herend ismét megjelenik termékeivel: és aranyérmet nyer, majd az 1845-ös bécsi Iparműkiállításon is remekel.
Herend a lehető legjobbkor váltott a minőség irányába. A főúri családok értékes kínai és Meisseni készleteik pótlását bízzák Fischer Mórra, melyet ő kifogástalan minőségben oldott meg. E megrendelések nyomait ma is sok közkedvelt dekor elnevezése őrzi. 1851-től a világot az egyre szaporodó világkiállítások tartják lázban. A Herendi porcelánok már az elsőn, Londonban fergeteges sikert aratnak, belépőjegyet váltva a nemzetközi piacra. Viktória angol királynő a kínai eredetű, Herendi-zamatú lepkés, virágos mintás étkészletből e kiállításon rendel, s ez a minta - 1855 óta - mint Viktória-minta ismert a világ minden szegletén. A nemzetközi kiállítások a Herendi porcelán diadalmenetének egy-egy állomásai a 19. század második felében és a 20. században. Kitüntetések és elismerések követik egymást: az 1862-es Londoni Világkiállításon bemutatják a világ akkori legnagyobb porcelántárgyát; 1867-ben Párizsban elért sikerek után az udvar nemesi címet adományoz Fischer Mórnak, aki a tatai szülőház, a „Wolfhaus” nyomán felveszi a Farkasházi előnevet; 1872-ben pedig udvari szállító rangot kap a Herendi Porcelángyár.
Farkasházi Fischer Mór 1874-ben a gyárat fiainak adja át, kik az exkluzivitást kevésbé fontosnak tartották, s ennek következményeként a gyár hamarosan csődöt kénytelen jelenteni.
A manufaktúra addigi dicsősége kissé megkopik - a cég részvénytársasági formában működik -, és csak 1896-tól ragyog újra fel. Ekkor tér haza Farkasházi Jenő, Fischer Mór unokája és veszi át a gyár irányítását.
Ő nagyapja szellemi, pontosabban művészi örökségét folytatja, a régi, minőségi porcelánkészítéshez tér vissza. Neki köszönhető a Dunántúl első tanoncképzésének megszervezése: 1897-től képez utánpótlást Herenden. A művészi vénájú Fischer-unoka az 1900-as Párizsi Világkiállításon óriási sikert ér el új Herendi porcelánjaival, a "pate-sur-pate"-technikával készített szecessziós tárgyakkal. Sok megrendelést kap, de ezeket nem teljesíti. Az álmodozó művész megelégszik annyival, amennyi személyi kiadásaihoz szükséges. A gyár leépül: a századfordulón csak húszan, később már csupán tíz-tizenketten dolgoznak benne. A század eleji porcelánipari túltermelési-válság talán akkor is erre kényszerítette volna Farkasházit, ha nagyobb volumenű termelésbe kezd.
Az első világháború következtében aztán 1916-tól 1920 elejéig egyáltalán nem volt Herenden termelés.
1923-ban ismét részvénytársasággá alakul a herendi manufaktúra. Farkasházi Jenő 1926-ban bekövetkezett haláláig maradt a cég elnöke. Halála után a cég részvényesei megszaporodnak. A gyár igazgatáságában jeles közéleti személyiségek foglalnak helyet az ipar és az iparművészet területéről. Nehézkes újraindulás után két év alatt új munkáslakóház-telepet létesítettek, s ezzel lehetővé vált új szakemberek szerződtetése Herendre. Ekkor állították össze a fehéráru-mintatárat, vezették be az egész gyárban a villanyvilágítást, s ekkor alakult a múzeum őse is.
1929-től alkalmazták az első művészeti tanácsadót, Telcs Edét. Már 1924-től bevezetnek
egy addig csak elvétve érintett területet: a kisplasztikák készítését. Állatszobrok, zsáner figurák mellett magyaros és vallásos tárgyú kisplasztikák sokaságát tervezik a gyár alkalmazottai és a szerződtetett iparművészek, szobrászok. A Herendi kisplasztikák két világháború közötti jelentősebb tervezőiként Lux Eleket, Vastagh Györgyöt és Gácser Katát emelhetjük ki.
A 30-as évek második felétől a Herendi porcelánoknak ismét sikerei vannak a nemzetközi seregszemléken: a visszatérés az 1937-es Párizsi Világkiállításon történt. Itthon pedig az újbóli elismerést a Nemzeti Szalonban, 1939-ben megrendezett Centenáriumi Kiállítás jelentette.
A második világháború után az 1948-as államosítás határozta meg a közelmúltig a porcelángyár létét. A tanoncképzés helyett középfokú képzés indult.
A gyárat 1992-ban privatizálták. A tulajdonosok: negyed részben a magyar állam, háromnegyed részben az ott dolgozók. Az új vezetés ismét a minőségre helyezi a hangsúlyt. A manufaktúrák közül elsőként a herendi nyerte el az ISO-9001 minőségügyi szabványt, s elnyerte a „Magyar Örökség” kitüntető címet is. Termékek széles palettáját bizonyítja a közel 16 000 forma és akkor 1500 dekor. A gyár helyett a kézművességet, a kézimunkát jobban kifejező manufaktúra nevet használják most már nem csak külföldön, hanem Magyarországon is. Az értékesítésben a külföldi piac dominál: a világ mintegy ötven országában kaphatók Herendi porcelánok. Magyarországon pedig a tucatnyi saját mintaboltban vásárolhatók - kizárólag kiváló minőségű - Herendi porcelánok.
Ma ezer alkalmazott őrzi a hagyományt - melynek csaknem fele kézifestő, húsz közülük mesterfestő. Ám azt is meg kell tanulniuk, hogyan viselkedjenek a 21. század hajnalának sokszor kíméletlen elvárásaival szemben. Nehéz feladat, de ha sikerül, egy megvalósult álom élhet tovább: a porcelánba fagyott tökéletesség.